Lassan két hete, hogy elhagytam a Pokol harmadik tornácát. Utódom, kit helyettem vettek fel pozíciómba, és a helyemre, hat nap után felmondott. Eddig nem éreztem sajátomnak a patkány, ki elhagyja a süllyedő hajót titulust, de úgy tűnik; elindítottam a lavinát. Ez azonban már nem az én problémám.
Az elmúlt hetekben nagy változások mentek végbe életemben; beköltöztünk a saját lakásba, amit két hét után sikerült birtokba venni, és amennyiben kikerül a három doboz, és hat léc a pincébe, el is hiszem, hogy beköltöztünk. Borzasztóan fárasztó volt olyanra formálni a fészket, ami a miénk, amiben mind a ketten benne vagyunk, és ahol mind a ketten otthon érezhetjük magunkat. Most az fáj, hogy kicsit készen van és lakható, de nem tudjuk élvezni, mert ez az időszak mindent kivesz belőlünk. Annyira szeretnék csak ülni kéz a kézben, és a falakat bámulni; de nem akad rá idő. Addig meg csak egy lakás, és nem az odú, ahová hazametérhetünk. De nem panaszkodom; talán jön a karácsony, és belakjuk a csigaházunkat.

JobSeeking: Ma felvettek callcenteresnek a Fóti Útra (íííjjjj), ahol egyik kedvenc Barátnőm dolgozik (huhhh), de pályázom még továbbiakban; hátha. Ennek keretében megyek Zoltán Atyához a Majorba egyházi ajánlásért, mert Isten segedelmével pályázok meg egy pozíciót a jezsuitáknál.

 

 

 

                                               

 

 

 

 

 

 

 

Amióta csak foglalkozom saját személyiségem megismerésével és felfedezésével, vagyis kamaszkorom óta, valami felsőbb hatalom (a Jóisten, az intuíció, vagy a Jóisten által diktált intuíció) megpróbálja sugallni nekem, hogy mi lenne a helyes út.
Kb azóta foglalkoztat az is, hogy miért nem hallgatok szinte soha ezekre a megérzésekre. Mert nem bízom önmagamban? Valószínűleg ez a megfelelő válasz. Visszagondolva a kamaszkorom óta akármit is akartam, ÉN akartam, hogy az enyém legyen, vagy megtörténjen velem, és megtörtént/beteljesedett, az soha nem tudott boldoggá tenni, sőt. Mindig vesztesen kerültem ki az adott szituációból, mindig sokkal jobban megsemmisülve, mint ahogy belementem.
Mert mi is történt pontosan? Nyáron volt egy munka, amely az álláshirdetések között kimagasló volt, amit meg akartam kapni, mert ott AKARTAM dolgozni. Voltak már jelek az elején (nem hívtak vissza az ígért időpontban, sőt hetekig sem), amikor én hisztériás rohamot kaptam, mert makacsul akartam azt a munkát. Nagyon nehéz belátnunk a saját kvázi bukásunkat, amikor úgy érezzük, hogy mindent megtettünk azért, hogy beilleszkedjünk egy adott szituációba, egy adott cég munkájába, egy adott világba, ami nem a sajátunk. Egy ideig még harcol az ember azért, hogy megbecsüljék, de a megbecsülés nem jön. Ott vagy egy világban, ami kőkemény (azzá teszik az ügyfelek, a sajtó, a főnököd, a levegő, amit beszippantasz), és még a munkakörülmények sem tették könnyebbé. Minimálbéren vagy bejelentve, de a borítékolt pénz sem az az összeg, amiért ezt megéri csinálni, plusz a napjaidat olyan szinten nehezítik meg a könyöklő munkatársak (már ahogy rám néztek, attól teljesen kikészültem), hogy eljön az a pillanat, amikor fizikailag nem bírsz már bemenni a munkahelyedre. Minden reggel sírva kelsz, sírva vánszorogsz el a kapuig, gyomorideged van, hányingered, bemész, végignézel az arcokon, akik ott üldögélnek, és GYŰLÖLÖD. Egyre jobban csapnak össze fejed felett a hullámok, egyre kevesebbet eszel, alszol; úgy érzed magad, mint az a bizonyos maki a kapaszkodón a BKV reklámban. Begolyózol attól, hogy nem vagy rá képes, és éppen attól, hogy begolyóztál, a legalapvetőbb feladatok teljesítése is elvégezhetetlen feladatnak tűnik.
Felismerni azt, hogy nem vagy abba a világba való, nagyon nehéz dolog. De éppen azért, mert mielőtt elfogadtam az állást, minden egyes molekula, fűszál, vagy a galambok a téren üvöltötték, hogy ez nem neked való. De én nem hittem nekik, AKARTAM az állást, és figyelmen kívül hagytam a jeleket. Azok a dolgok, melyeket elengedsz önmagadtól, és a Gondviselés tenyerére helyezve magadat, megadod neki a lehetőséget, hogy segítsen neked élni a kis életedet, azok a dolgok tesznek boldoggá. Arról nem is beszélve, hogy a Gondviselés – belátva, hogy sok velem a gond- küldött nekem egy Emberkét, akire hallgathatok. Csak meg kell tanulnom hallgatni Rá.
Jelen pillanatban pedig össze kell szednem magam, és visszatalálni önmagamhoz, mert csúnya emberek el akarták venni tőlem azt, ami maradt belőlem.
Remélem, a Gondviselés nem haragudott meg rám azért, mert nem vettem figyelembe sugallatát. Most korrigáltam. Kilépek, ennyi volt.

 

Amióta megkaptam a "dreamjob"-ot, nincs életem. Nem tudom, hogy hova lettem én, mert a megfelelési kényszer, és az a felett lévő döbbenet, hogy nem tudok megfelelni valamit megölt bennem. Öt hónapot bírtam jelenlegi munkahelyemen, amikor is a mai nappal (3 hónap masszív gyomorideg, sírógörcs, agyérduzzanat után), én bizony bevallom derekasan; a főnököm elé álltam, és megmondtam, hogy nem bírom tovább. Köszönöm a bizalmat, de nem. Nem vagyok erre alkalmas, megpróbáltam, nem ment, hát legyen, aminek lennie kell. Nem harcolok tovább; felmondok.
Lett is nagy riadalom legalább 12 másodperc erejéig, majd közölték, hogy akkor ki jön a helyemre. Nyílván nem ez alatt a rövidke idő alatt találta ki, hogy ki legyen az utódom, és a döbbenet, melyet akkor éreztem, kicsit mellbe vágott. Tehát, ha nem én mondok fel, akkor nekem mondanak fel. Végülis; jó döntést hoztam. Nem tudom, hogy hogyan tovább, vagy merre, de lassan belátom, hogy hallgatnom kellene az intuíciómra, ha már idealista vagyok, és bölcsész. Előre tehát a lelkem megóvása érdekében. 

Ha Isten velem, ki ellenem?...;-)

A mai napon Egyetlen Keresztfiam megcselekedte, amit megkövetelt a haza; felvette az ünneplőjét, és elment az évnyitóra, ahol szavalt egy keveset. Holnap reggel pedig felveszi az iskolatáskát, és belép az iskola kapuján, hogy része legyen valami nagyon nagynak. Szépen lassan megtanul írni-olvasni-számolni; feltárul a kicsi értelme előtt az egész világ, megismeri a barátság fogalmát, és szerelmes is lesz. Az elkövetkezendő nyolc évben fokozatosan elengedi a kezünket, és szépen lassan önálló személyiséggé fejlődik.

De ma este még elmesélhettem neki egy történetet Mirr-Murr kalandjaiból, mert ma este még csak én ismerem a betűket.

Ma este megbicsaklott a hangom, de remlélem nem vette észre, hiszen neki csak azt szabad éreznie, hogy  milyen remek dolog vár rá holnap az iskolapadban.

 

Amikor az ember meg merészeli tenni azt a lépést, hogy önmagáról képet alkot, akkor valamiféle görbe tükörben tetszeleg saját szemében. Volt olyan időszaka az életemnek, hogy nem volt párkapcsolatom, de kialakult bennem egy kép, hogy milyen párt nem szeretnék soha többet az életben, az előzményekből okulva persze. Ilyenkor egy valamit felejt el az ember, mégpedig azt, hogy belesuttoghatod a szélbe, hogy milyen legyen a lovag (szőke, vagy barna; kék vagy zöld szemű), de abba soha nem gondolunk bele, hogy mi magunk milyenek vagyunk. Nem feltétlenül a külsőségekre utalok ezzel, - hiszen minden nő valamilyen külsőleg, de a vonzerő nagy része belülről fakad- hanem sokkal inkább arra, hogy vajon mi, a magunk gyarló természetünkkel megérdemeljük a „tutipasit”, avagy gyermekeim apját, avagy sem?... Hiszen vagy valakivel, aki jó esetben jó tulajdonságokat hoz ki belőled. Aztán jönnek a gondok, meg a hétköznapok, a gyarló emberi lélek, a rossz természet, a cserfes kislány/démoni nő, és hipp-hopp elszáll minden varázs, és marad a kőkemény valóság. Amikor már nem nő vagy, hanem ember, és az az ember szeretetért sóvárog.
Mert nem vagy tökéletes; és én sem vagyok az.
Néha csak törekszem a jóra, és nem sikerül; néha csak nem veszem észre, hogy bántalak, csak úgy sikerül.
Néha csak félek, hogy elveszítem az arcom Tebenned, mert nem sikerül.
 

Aztán belebámulok a viharba, és rájövök, hogy máshogy nem sikerül.

 

Manapság a vámpírtörténetek hódítanak. Még a legrátermetebb hölgy ismerőseimet is elfogja a remegés a Twilight kapcsán, amiről azonban én (szerencsére?!) nem tudok sokat, mert nem hoz lázba egy láthatóan sápadtra meszelt fiatalember látványa, aki vért iszik. De nem szapulok olyat, amit nem ismerek. Nem az én stílusom. Ma este mégis úgy alakult, hogy betévedtem egy vámpírtörténetre, ami azonban nem Hollywood-i, és nem is kasszasiker- a klasszikus értelemben véve. Mert igenis megérdemli, hogy kasszasiker legyen, hiszen a legelbűvölőbb szerelmes történet, a legszebb első csók, a legemberibb horrorfilm ez, amit valaha láttam. Let the right one in. Adott egy szőke hajú fiú, aki valahol Svédországban él a legnagyobb fehérség közepén. Hihetetlenül terhelt az élete (rászállnak az iskolában, a családi háttere is finoman szólva kihívásokkal küszködik), de beköszönt a szerelem az életében. Az első, a kamaszkori, a nagynagy szerelem, ami mindannyiunk életében meghatározó. Találkozik egy barna hajú lánnyal, aki nem is szép, és nem is feltűnő; de megérinti a lelkét. A lány azonban vámpír; nem szerethet, vagy nemes egyszerűséggel nem szeret halandót, leszámítva persze a vérét. És amikor ott áll a fiú, felhasított tenyérrel, a lány nem eszi meg, hanem elküldi... Hát mi ez, ha nem szerelem?! Méghozzá az első, az elsöprő, a meghatározó nagybetűs SZERELEM. Ez egyrészről megrendítő hatással van a nézőre, de a rendező nem éri be ennyivel. A film vége olyan, amilyenre mindíg is álmodunk; ülünk a moziban, és a megdöbbenéstől elhomályosul a tekintetünk. Köszönöm szépen mindenidők legfehérebb, legszőkébb, legvéresebb, legabszurdabb, legfélelmetesebb, legcsodálatosabb svéd filmalkotását. Tak!

A minap lenyűgöző élményben volt részem; egy hosszú hét után megnéztem a Big Fish című Tim Burton filmet, amiről már hallottam egyet, s mást (hozzátenném, hogy csak jót), de meg kell, hogy mondjam, hogy egyáltalán nem ilyennek képzeltem el. Sokkal csodálatosabb,és emlékezeteseb, mint azt valaha is gondoltam volna! Amióta világ a világ, és ember az ember, azóta félelmetes képzelőerejéről tesz tanúbizonyságot. Valójában mindannyiunk fantáziája, saját piciny világa az egyetlen, ami különlegessé tesz bennünket külön-külön, önálló személyiségként. Vannak olyan emberek, akik szabályozva önmagukat nem adnak teret képzeletük szabad szárnylásának, és így nem marad nekik semmi, amitől mosoly szaladna az arcukra. Mindannyian, nap nap után beláthatatlanul sok élménnyel leszünk gazdagabbak; látunk, tapasztalunk, érzünk, kapcsolatba kerülünk; de vannak olyanok, akik elmennek emellett. A NAGY HAL nem más, mint egy ember, aki hihetetlen intenzitással élte meg a saját életét. Úgy gondolom, hogy mindannyian találkozunk a nagy szerelmünkkel, és a vele való talákozást őrizzük a szívünkben, de nem mindegy, hogy hogyan meséljük el egy történetet. Lehet, hogy egy nárciszmező közepén kérjük meg a Szeretett kezét, mert nekünk akkor, és ott nárciszmezővé vált a világ. A megélt történetek az életünk részévé válnak, meséljük őket, meséljük olyan átéléssel, hogy érdemes legyen elmesélni.
A Nagy Hal történet egy emberről, aki szeretett mesélni, akinek a szíve ismerte, mi az igaz és szép. A Nagy Hal egy film, ami arra tanít, hogy a fantáziánknak semmi nem szabhat határt; egy film, ami mosolyt csal az arcodra, és könnycseppet a szemedbe, de nem amolyan sziruposan.

A Nagy Hal a legszebb sírkert, ahol megemlékezel azokról a mesélőkről, akik már csak a képzeletedben lehetnek veled. 

A címben szereplő fogalmakkal tudnám a leginkább összefoglalni az elmúlt hétvégét, mely a "hosszú" jelzővel volt ellátva. Nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy kimozduljak a városból (urbánus lélek lévén ez igen meglepő volt számomra), és eltöltsek Somogyban egy csendes hétvégét.
Évek óta vágytam arra, hogy részt vegyek a somogybabodi off road fesztíválon, és ebben az évben vágyaim beteljesültek. Szombat reggel, hajnali hatkor csörgött az órám, megpróbáltam elhitetni magammal, hogy normális vagyok, hiszen úgy gondoltam, hogy nincs még egy olyan elmebeteg, aki szombaton hajnalok hajnalán felkel, ahelyett, hogy a jól megérdemelt hétvégi lustálkodását élvezné. Azonban tévedtem. Mégpedig akkorát, hogy nem találtam ülőhelyet a kanizsai gyorsra, így a peronon kialakított egyik széket vettem birtokba, majd elővettem az újságomat, hátradőltem, és kikapcsoltam a külvilágot. Ebben a tevékenységemben egy kedves bácsika zavart meg, aki még Fehérvár előtt megállt mellettem a peronon, és egészen Siófokig beszélgetett velem, jobban mondva beszélt hozzám, mert én ugyan nem jutottam szóhoz. Megvitatta, hogy Gordon se jó, meg a Viktor se; megvitatta, hogy milyen formában szereti legjobban a halat, és azt is, hogy túl sok a prostituált ebben az országban. Én bőszen bólogattam, majd beletörődtem, hogy engem mindig megtalálnak a beszédes bácsiknénik.
Balatonlellén hagytam el a szerelvényt, ahol találkoztam Kedves Pajtásommal, és az Ő Vőlegényével. Kisebb kitérők után megérkeztünk a kiindulási pontra (Szabiék vegyesboltja, illetve annak kertje), ahonnan sikerült 2pm körül elindulnunk, azonban mire a helyszínre értünk, eleredt az eső, a Suzuki Samurai platóján utazva pedig, hogy is fogalmazzak; bugyiig áztunk. Hazavonszoltuk magunkat, így szombaton nem láttam semmit a nagy eseményből. A nap hátralévő részében elfogyasztottunk némi somogyi-kerítésszaggató-nagypapaféle házipálinkát, ettünk egy kis vadpörköltet, és ahogy az illik, éjfél előtt elaludtunk. Annyira hideg volt, hogy be kellett gyújtani a cserépkályhába, de nagyon kellemes érzés volt a pattogó tűz neszeire elaludni. 
Vasárnap azonban kisütött a nap, így az egész délutánt az off road-on töltöttük. Valójában az egész arról szól, hogy felnőtt férfaik vesznek egy nem szokványos autót, azzal kimennek a sárba/porba és a legelmebetegebb helyeken próbálnak átkelni. Csodás volt, bár meg kell, hogy valljam azt már élveztem, amikor beültem az anyósülésre, és a kocsiból szemléltem az eseményeket. A rendezvény legmeghatározóbb eseménye azonban nem ez, hanem az eredményhirdetések sora volt. A főszervező, aki az ötvenes éveit taposó úriember, saját tudta nélkül igazi stand up comedy-t adott elő. A bekapcsolva felejtett mikrofon, a Sanyi mivanmá', és a holdverseny mint olyan egy életre felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg a közönség erre fogékony részét. Estefelé megittuk a maradék kerítésszaggatót, ettünk egy kis birkapörkeltet, és nyugdíjasok módjára elaludtunk még hajnali egy előtt. 
 

Jó volt kikapcsolódni, még jobb lett volna, ha az átlaghőmérséklet eléri a 20 fokot, de nem panaszkodom. Kezdem megszokni, hogy ha én a Balaton közelébe megyek, ott rendszerint elered az eső.

 


 

 

 

 

 

 

 

Életem értelmével elhatároztuk, hogy feltérképezzük a magyar underground sport elhanyagolt világát, és elmegyünk egy-két olyan sportág képviselőinek mérkőzésére, mely nem populáris, sokkal inkább egy marék őrült-fanatikus fickó sajátjának mondható. Így keveredtünk el egy rugby (avagy rögbi) mérkőzésre, melyet a cinkotai pályán (volt Ikarus) lehet megtekinteni bizonyos vasárnapokon. Személy szerint nekem csak halovány fogalmam volt a játék szabályairól, illetve értelméről, de ezek a földi dolgok soha nem szoktak zavarni. A meccset egyébként rajtunk kívül még kb 15 ember tekintette meg, szerintem a szurkolói keménymag, akik mérsékelten adtak hangot véleményüknek. A legérdekesebb figura egy idősebb úriember volt, aki a meccs első felében elfogyasztott egy 2 dekás bonbonmeggyet egy sör kíséretében, illetve a szünetben három darab fasírozottat. Ezen nem is csodálkozom, hiszen minden adott volt egy kellemes délutánhoz; jó levegő, izgalmas mérkőzés, és kellemes légkör. A két csapat (a szegedi legyek, illetve a medvék) összecsapása érdekfeszítő volt, főleg a csapatok összeállítása miatt. A pályán fellelhető vékonydongájú/villámgyors, a labdával igen gyorsan szaladni tudó játékos, plusz vannak a megtermetebbek, akik megszerzik a labdát, és megpróbálják meg is tartani azt. Itt is van touchdown, ami életveszélyes, van tolongás, ami igen szórakoztató, és van egy tojás alakú labda, amit nagyon szeretnék a kezeim közé kaparintani egyszer. Belőlem a második félidőben tört fel az első kiáltás, amikor majdnem tácsdáún volt, de mégsem. Azonban ezut is meg kell, hogy jegyezzem, hogy nem éppen egy életbiztosítás a játszadozás, hiszen egy alkalommal egészen közel hozzánk történt egy bájos eset, amikor az egyik játékos, aki megszerezte a labdát érezhette a másik csapatba tartozó bajtársainak a törődését, akik rárontottak, és konkrétan megnyekkentették emberünket. Egy szó, mint száz; nagyon élveztem, és a közeljövőben én is a keménymaghoz kívánok tartozni!

http://medvek.rugby.hu/

 

Az ember alaptermészete, hogy mindig a jobbra, tökéletesebbre törekszik, és főleg a saját kis életében szeretne elérni egy olyan színvonalat, mely boldoggá teszi. Ehhez az elmélet tegyük még hozzá, hogy minden viszonyítás kérdése. Jelenleg az a helyzet, hogy recepciósként dolgozom, amit szeretek. Szeretem a kollegáimat, otthonosan érzem magam, teszek/veszek/intézkedek, és van munkám, ami nem mondható el túl sok emberről. Igen ám, de ez nem lehet állandó, hiszen egyrészt a szerződésem nem tart csak 10hétig, illetve ebből a fizetésből nem igen tudok megélni. Jobban mondva; nem igen tudnék megélni, így keresek. Folyamatosan. Mindenfélét. Van az a kategória, ami a dreamjob, ami hihetetlen, hogy bejöhet. Ha bejön, akkor ujjongás van. Tegnap nem hívtak vissza, ami teljesen kicsinálta az idegeimet, mert a bizonytalannál még a biztos „nem” is jobb, így kicsit feladtam, hogy egyáltalán valaha is megtalálom „A” munkát. Majd hazatértem egy csodás nap után, és kaptam egy e-mail-t az egyik megpályázott pozícióról:
Tisztelt én!
Ezúton szeretnénk megköszönni, hogy az XY Kft-t megtisztelte pályázatával és elküldte recepciós pozícióra önéletrajzát.
A kiválasztás folyama lezárult.
A felállított szempontokat figyelembe véve és azokat rangsorolva tájékoztatom, hogy az Ön nyelvtudásának, szakmai tapasztalatának megfelelő állást társaságunknál jelenleg nem tudunk ajánlani.
Jelentem, ma nem voltam megfelelő 2.5 diplomával, némi tapasztalattal, és megbízhatónak mondható angol nyelvtudással egy recepciósnak, még annyira sem, hogy behívjanak egy személyes interjúra.
Úgy gondolom, hogy válaszolnom kellene.
Tisztelt XY!
Köszönöm válaszukat, melyben tájékoztatnak arról, hogy nem vagyok megfelelő az Önök által meghirdetett pozícióra. Sajnálattal értesültem azonban a döntésükről, hiszen személyesen nem tudtunk találkozni, így nem tudom, hogy mire alapozzák a döntésüket. Minden bizonnyal pályázatukra több száz önéletrajz érkezett, melyből nehezen választották ki azt a néhányat, akik megérdemelnek egy személyes beszélgetést, de úgy vélem, hogy megalapozatlan a visszautasításuk, hiszen nem vették a fáradtságot sem, hogy elbeszélgessenek velem magyarul és/vagy angolul. Személyes (szerény) tapasztalatom szerint alkalmas vagyok recepciósi teendők elvégzésére, ki tudom fejezni magam mind magyarul, mind angolul, tudom kezelni a számítógépet, sőt! Még kitűnő kávét is főzök.
Remélem a kiválasztási folyamat sikerrel zárult, és az új alkalmazottuk tökéletesen helyt tud majd állni, a –minden bizonnyal- embert próbáló pozícióban.

Sok sikert a továbbiakban!

Üdvözlettel;
Jómagam.

Ha jó fej lennék, elküldeném. Lehet, hogy el is küldöm…De az biztos, hogy ha nem hívnak azok, akiknek pénteken kellett volna, akkor kapnak egy hasonló szívhez szóló levelet. Azért a pofátlanságnak is van határa.

 

No nem Bridget Jones-osan, mondjuk ő megőrül, én meg csak nem bírom a várakozás perceit, egész álló nap buzog a vérem, remeg a gyomrom, néha úgy érzem, hogy menten elhányom magam. Ráadásul semmi munka nincs ma az irodában, tehát fonogatom a szemöldököm. És, hogy mi az oka a hihetetlen izgalmaknak?... Szerdán voltam egy állásinterjún, ami Dreamjobnak nézett ki, és azt ígérték, hogy pénteken hívnak. És nem. 15:08 van, és NEMNEMNEMNEM. Szögezzük le, hogy ez nem hiszti, csak őszinte kíváncsiság. Mert ha nem, saját kardomba dőlve zokogok majd egész este, de tudjam már meg. Ha igen, akkor meg örvendezhetek, hogy mekkora fa*a csaj vagyok.

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy multinacionális vállalat, annak volt 51 dolgozója, akik egy borongós csütörtöki hajnalon elindultak az erdőbe, hogy úgy csináljanak, mint aki csapatotépít. Ebben nincs semmi furcsa, hiszen amióta világ a világ, vagy legalábbis amióta betört a kapitalizmus, azóta a különböző munkáltatók úgy gondolják, hogy össze kell hozni az alkalmazottakat, hogy jobban menjen a munka, vagyis növekedjen a proactivity. Vagy mi a szösz. Azonban, a csapatépítésnek nincs más értelme, célja, vagy oka, csak és kizárólag a masszív lerészegedés. Így, amikor másnap reggel az ember lánya betrappol a munkahelyére, és néznek rá hülyén a kollegák, akkor fogadja meg,- ki tudja, hányadik alkalommal- hogy soha többet nem iszik a teambuildingen, mert az ciki. Jómagam, ugyan csak pár hete vagyok a cégnél, -és a szerződésem szerint nem is maradok túl sokáig- teljes értékű emberként vettem részt a csapatépítésen. Megtudtam néhány kedves információt, láttam néhány kedves kollegát erősen mosolyogni, és bárminemű sérülés nélkül lejöttem a hegyről. Hozzátenném, hogy ez egy csoda. A másnap számomra azért nem volt annyira csúnya másnap, mert nem mentem dolgozni- abszolut privát okokból. A hétvége pedig elmosta az utolsó halovány emlékeket is, így nincs csendes sutyorgás a hátam megett, amikor végigmegyek a folyosón. Vagy csak nem hallom?...

Nem szeretem azokat az embereket, akik szigorúan elzárkóznak egy-egy stílus, vagy "akármi" elől. Jómagam hangulattól függően választok filmet (ebben az esetben ingyen volt, mert nyertük a mozijegyeket), de ezen a héten éppen kaptam egy kasszasiker-hollywoodi mozit, előtte pedig egy francia újdonságot. Mindkettő jó volt, nem volt átütő sikerű (nálam), azt nyújtották, amit vártam, kellemes szórakozást- más/más stílusban. 

Az első az Isten hozott az Isten háta mögött című film. Francia vígjáték. A francia filmek sajátossága, hogy vagy nagyon jok, vagy nagyon rosszak. Ez jó volt, bár az egész a nyelvi humorra épült, így kulturaspecifikus volt, ami nekem annyira nem jött be, mert nem tudok franciául, és nem is ismerem annyira az országot. Azért érdemes megnézni, mert ez a film bájos. Nem annyira, mint Amélie, de azért kellemes.
Másnap következett a nagyköltségvetésű, átütő sikert ígérő Duplicity, mely Julia Roberts és Clive Oven főszereplésével dübörög csütörtöktől a mozikban. Ebben a műfajban egyértelműen jobb a Thomas Crown ügy, de ez sem volt sem unalmas, sem sematikus, csavartak az alkotók, ahol tudtak, adtak az érzésnek. Clive nagyon hozta a sármját, Julia pedig ismét tündökölt, ikrek ide, vagy oda. (És nem érdekel az a sor botoxkezelés, mert rajta nem annyira feltűnő, hogy mű.) Azt hiszem, hogy egyikért sem fizettem volna, de nem fordultam le unalmamban a székről, ami jelen esetben éppen elég.

Dolgozom. Kilenc napja, és tegnap megtörtént az első csapatépítésnek minősülő csapatos ivászat. Az első nap után borzalmasan éreztem magam, nagyon "nemodavalónak", de azóta megszoktam, felveszem a telefont, és mosolygok, ha jön valaki, és akar valamit. Ami általában levélküldés, taxirendelés, tárgyalás előkészítése. Ennyiből áll a napom. Hat órában dolgozom, és kb annyit keresek, mint egy kétszakos kezdő pedagógus. Innen nézve csodás. Onnan nézve azonban, hogy nem túl kreatív a munka, és a multikörnyezet nagyot üt, onnan nézve kissé elkeserítő. Dehát, ez van. Ezt kell szeretni. 
Nem adtam fel azomban a munkakeresést, csak az az egyetlen probléma, hogy azok a pozíciók, melyek tényleg, és valójában kívánatosak számomra, kissé kelendőek, és igen kevesen vannak. Nem érdekes. Idealista vagyok. Próbálkozom...

Nos, valamilyen hihetetlen csoda folytán hétfőn kezdek az új munkahelyemen, ahol június végéig jómagam leszek a helyettesítő/beugró recepciós. Tudom-tudom. Diplomával... De!

1. Nyílván nem az a célom, hogy itt leragadjak, viszont már fél éve nincs tb-m, ami kicsit kellemetlen, mert az éves test-karbantartsáomhoz kell egy-két orvos, akik pedig a két szép szememért nem fognak megvizsgálni.
2. Nem hagyom abba a munkakeresését, és csak azokra a munkákra fogok koncentrálni, amelyeket valóban  szeretnék megkapni, illetve kicsit merészebben fogom szabadjára engedni a gondolataimat a motivációs levelekben, hiszen egy kicsit most örülhetek.
3. Tényleg kitalálom, hogy mit szeretnék csinálni, és tényleg találok egy olyan munkát, ahol mondjuk lehetek titkárnő, mert én többre nem vágyom, az meg csak akad, végre-valahára. 

Egyenlőre ennyi. Hétfőn kezdek, de annyira örülnék, ha más is behívna, legalább interjúzni, mert elkeskenyedem nagyhirtelen, aztán jöhet a nagykés. 

A minap ellátogattunk a Láthatatlan kiállításra (http://www.lathatatlan.hu/),  ami első hallásra igen abszurdnak tűnhet, hiszen ki az az ember, aki azért fizet, hogy ne lásson semmit. Egy óriásplakáton olvastam először az eseményről, ami rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Előfeltevésem nem volt, így hirtelen rágugléztam az eseményre, ahol egyértelművé vált számomra, hogy miről is szól a dolog, és úgy döntöttem, hogy ezt nekem látnom (ebben az esetben inkább megtapasztalnom) kell. 
Ami érdekes: vagyok én, azt hiszem kijelenthetem, hogy testben ép, vagyis minden érzékszervem jol működik; illetve vannak azok az emberek, akik nem ilyen szerencsések, mivel nem látnak semmit a körülöttük lévő világból. Tehát; adott a kérdés, hogy milyen lehet az, amikor kialszik minden fény, de úgy Isten igazából. Teljesen sötétben botorkáltunk (a "tárlatvezetőnk", Életem Értelme, és jómagam) majd egy órán keresztül, hiszen a szervezőknek sikerült valóban vaksötétet produkálni, ahol csak a tapintásunkra, a hallásunkra és a szaglásunkra hagyatkozhattunk. Furcsa volt, valójában ment is a dolog szépen, felismertük a tárgyakat az alakjukról, halálfélemem sem volt, és nagyon jol éreztem magam, csak egy idő után iszonyatosan elkezdett idegesíteni, hogy mindent tapogatni kell, és nem látom a körülöttem lévő dolgokat, a tapogatással pedig nagyon sok idő megy kárba. Szerintem. 

Mindent egybevéve azonban nagyon jo kis program volt ez, érdekes volt megtapasztalni azt, hogy milyen lehet a vakok élete; persze én 50 perc után kijöttem a fényre, és hosszas pislogás után újra láttam a világomat. Tapintani a tárgyakat, érezni az illatokat, a hideget vagy a meleget a bőrödön- ezek mind nagyon jo dolgok. De látni. Látni azt kell. 

 Lényeges információk:
1. Tavaly fejeztem be a bölcsészkart.
2. Nemrégiben tértem haza Angliából.
3. Meg kell élnem a saját keresetemből.
4. Munkát keresek. 
5. Gazdasági világválság van.
6. Valójában elég nyitott vagyok a betöltendő pozíciót illetően.
 

Tehát az a helyzet, hogy munkát keresek, ebben a csúnya világban, ebben a csúnya országban, ezzel a csúnya diplomával. Gondolom sokan ismerik azt a viccet, hogy mit kérdez a már végzett bölcsész a még diák bölcsésztől? Nagyobb krumplival/kólával adhatom esetleg?... Igen, elég nehéz az élet. Minden nap elküldöm min 3 pozícióra a jelentkezésemet, próbálom aktivizálni a szunnyadozó kapcsolati tőkémet, és egyáltalán megpróbálom kitalálni, hogy mégis mi a jófenét kezhetnék magammal. Mert bölcsésznek lenni nem csupán életforma, de tág fogalom is.

Munkakeresésem szövevényes útján jutottam el tegnap egy fejvadász-céghez, ahol egy fiatal sráccal (fejvadász...) cseverésztem arról, hogy mégis milyen pozícióra lehetnék én képes és alkalmas. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy elkezdem azt a blogot, amiben leírom ezeket a kalandokat, mert igen sok tapasztalatot lehet belőle szerezni. Annyit elárulok, hogy a pozíció egy temporary-recepciós móka, nem egy nagy cucc, de mivel se bejelentett állásom, se tb-m, se normális ajánlatom; véleményem szerint ezt is elvállalnám, ha hívnának. És itt ugrik a majom a vízbe. Nem hívtak. Tény és való, hogy magamhoz híven teljesen őszintén megmondtam a srácnak, hogy én attól, hogy lesz az a munka, én még keresni fogok, és nem adom fel. És ilyenkor jönnek a kérdések, hogy miért nem hívtak vissza második körre, talán mégsem olyan jo az angolom, és talán még recepciósnak sem vagyok jó?... Temporary recepciósnak. Ez azért kellemetlen élmény, ami szépen odatesz az amúgy sem duzzadozó önbizalmamnak. A másik kérdés: mennyire fejvadász egy fejvadász? Inkább Bobba Fett, akinek tényleg csak a pénz számít, és nem mondja nyíltan a szemedben, hogy esetleg szar/kevés vagy, vagy inkább meg akar kímélni ettől az információtól. Őszintének lenni ennyire nem jo biznisz ebben a világban?