A minap lenyűgöző élményben volt részem; egy hosszú hét után megnéztem a Big Fish című Tim Burton filmet, amiről már hallottam egyet, s mást (hozzátenném, hogy csak jót), de meg kell, hogy mondjam, hogy egyáltalán nem ilyennek képzeltem el. Sokkal csodálatosabb,és emlékezeteseb, mint azt valaha is gondoltam volna! Amióta világ a világ, és ember az ember, azóta félelmetes képzelőerejéről tesz tanúbizonyságot. Valójában mindannyiunk fantáziája, saját piciny világa az egyetlen, ami különlegessé tesz bennünket külön-külön, önálló személyiségként. Vannak olyan emberek, akik szabályozva önmagukat nem adnak teret képzeletük szabad szárnylásának, és így nem marad nekik semmi, amitől mosoly szaladna az arcukra. Mindannyian, nap nap után beláthatatlanul sok élménnyel leszünk gazdagabbak; látunk, tapasztalunk, érzünk, kapcsolatba kerülünk; de vannak olyanok, akik elmennek emellett. A NAGY HAL nem más, mint egy ember, aki hihetetlen intenzitással élte meg a saját életét. Úgy gondolom, hogy mindannyian találkozunk a nagy szerelmünkkel, és a vele való talákozást őrizzük a szívünkben, de nem mindegy, hogy hogyan meséljük el egy történetet. Lehet, hogy egy nárciszmező közepén kérjük meg a Szeretett kezét, mert nekünk akkor, és ott nárciszmezővé vált a világ. A megélt történetek az életünk részévé válnak, meséljük őket, meséljük olyan átéléssel, hogy érdemes legyen elmesélni.
A Nagy Hal történet egy emberről, aki szeretett mesélni, akinek a szíve ismerte, mi az igaz és szép. A Nagy Hal egy film, ami arra tanít, hogy a fantáziánknak semmi nem szabhat határt; egy film, ami mosolyt csal az arcodra, és könnycseppet a szemedbe, de nem amolyan sziruposan.

A Nagy Hal a legszebb sírkert, ahol megemlékezel azokról a mesélőkről, akik már csak a képzeletedben lehetnek veled.