Amikor az ember meg merészeli tenni azt a lépést, hogy önmagáról képet alkot, akkor valamiféle görbe tükörben tetszeleg saját szemében. Volt olyan időszaka az életemnek, hogy nem volt párkapcsolatom, de kialakult bennem egy kép, hogy milyen párt nem szeretnék soha többet az életben, az előzményekből okulva persze. Ilyenkor egy valamit felejt el az ember, mégpedig azt, hogy belesuttoghatod a szélbe, hogy milyen legyen a lovag (szőke, vagy barna; kék vagy zöld szemű), de abba soha nem gondolunk bele, hogy mi magunk milyenek vagyunk. Nem feltétlenül a külsőségekre utalok ezzel, - hiszen minden nő valamilyen külsőleg, de a vonzerő nagy része belülről fakad- hanem sokkal inkább arra, hogy vajon mi, a magunk gyarló természetünkkel megérdemeljük a „tutipasit”, avagy gyermekeim apját, avagy sem?... Hiszen vagy valakivel, aki jó esetben jó tulajdonságokat hoz ki belőled. Aztán jönnek a gondok, meg a hétköznapok, a gyarló emberi lélek, a rossz természet, a cserfes kislány/démoni nő, és hipp-hopp elszáll minden varázs, és marad a kőkemény valóság. Amikor már nem nő vagy, hanem ember, és az az ember szeretetért sóvárog.
Mert nem vagy tökéletes; és én sem vagyok az.
Néha csak törekszem a jóra, és nem sikerül; néha csak nem veszem észre, hogy bántalak, csak úgy sikerül.
Néha csak félek, hogy elveszítem az arcom Tebenned, mert nem sikerül.
 

Aztán belebámulok a viharba, és rájövök, hogy máshogy nem sikerül.