Manapság a vámpírtörténetek hódítanak. Még a legrátermetebb hölgy ismerőseimet is elfogja a remegés a Twilight kapcsán, amiről azonban én (szerencsére?!) nem tudok sokat, mert nem hoz lázba egy láthatóan sápadtra meszelt fiatalember látványa, aki vért iszik. De nem szapulok olyat, amit nem ismerek. Nem az én stílusom. Ma este mégis úgy alakult, hogy betévedtem egy vámpírtörténetre, ami azonban nem Hollywood-i, és nem is kasszasiker- a klasszikus értelemben véve. Mert igenis megérdemli, hogy kasszasiker legyen, hiszen a legelbűvölőbb szerelmes történet, a legszebb első csók, a legemberibb horrorfilm ez, amit valaha láttam. Let the right one in. Adott egy szőke hajú fiú, aki valahol Svédországban él a legnagyobb fehérség közepén. Hihetetlenül terhelt az élete (rászállnak az iskolában, a családi háttere is finoman szólva kihívásokkal küszködik), de beköszönt a szerelem az életében. Az első, a kamaszkori, a nagynagy szerelem, ami mindannyiunk életében meghatározó. Találkozik egy barna hajú lánnyal, aki nem is szép, és nem is feltűnő; de megérinti a lelkét. A lány azonban vámpír; nem szerethet, vagy nemes egyszerűséggel nem szeret halandót, leszámítva persze a vérét. És amikor ott áll a fiú, felhasított tenyérrel, a lány nem eszi meg, hanem elküldi... Hát mi ez, ha nem szerelem?! Méghozzá az első, az elsöprő, a meghatározó nagybetűs SZERELEM. Ez egyrészről megrendítő hatással van a nézőre, de a rendező nem éri be ennyivel. A film vége olyan, amilyenre mindíg is álmodunk; ülünk a moziban, és a megdöbbenéstől elhomályosul a tekintetünk. Köszönöm szépen mindenidők legfehérebb, legszőkébb, legvéresebb, legabszurdabb, legfélelmetesebb, legcsodálatosabb svéd filmalkotását. Tak!