Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy multinacionális vállalat, annak volt 51 dolgozója, akik egy borongós csütörtöki hajnalon elindultak az erdőbe, hogy úgy csináljanak, mint aki csapatotépít. Ebben nincs semmi furcsa, hiszen amióta világ a világ, vagy legalábbis amióta betört a kapitalizmus, azóta a különböző munkáltatók úgy gondolják, hogy össze kell hozni az alkalmazottakat, hogy jobban menjen a munka, vagyis növekedjen a proactivity. Vagy mi a szösz. Azonban, a csapatépítésnek nincs más értelme, célja, vagy oka, csak és kizárólag a masszív lerészegedés. Így, amikor másnap reggel az ember lánya betrappol a munkahelyére, és néznek rá hülyén a kollegák, akkor fogadja meg,- ki tudja, hányadik alkalommal- hogy soha többet nem iszik a teambuildingen, mert az ciki. Jómagam, ugyan csak pár hete vagyok a cégnél, -és a szerződésem szerint nem is maradok túl sokáig- teljes értékű emberként vettem részt a csapatépítésen. Megtudtam néhány kedves információt, láttam néhány kedves kollegát erősen mosolyogni, és bárminemű sérülés nélkül lejöttem a hegyről. Hozzátenném, hogy ez egy csoda. A másnap számomra azért nem volt annyira csúnya másnap, mert nem mentem dolgozni- abszolut privát okokból. A hétvége pedig elmosta az utolsó halovány emlékeket is, így nincs csendes sutyorgás a hátam megett, amikor végigmegyek a folyosón. Vagy csak nem hallom?...